médiadilettánsok országa

Az elmúlt napokban nem jutottam hozzá a blogíráshoz. Lefoglaltak ugyanis Hajdú Péter és az ő kedvesének, valamint közelgő egybekelésüknek minden médiumot elöntő részletei. Az egyik héten még azon izgultam, hogy vajon megkérte-e szíve választottjának kezét végre. Miután megbizonyosodtam róla, hogy Péter érzelmei ezuttal komolyak, akkor azon tűnődtem, hogy vajon túl hidegfejű, vagy éppenséggel érthetően praktikus-e az a döntés, hogy Kata mielőtt beleülne a „jóba” előtte házassági szerződést ír alá. Aztán elsöpörtek az események, mert ki sem élvezhettem a menyasszonyi ruha várható ára felett érzett elismeréssel vegyes vágyakozásomat, amikor robbant a bomba, és minden aktuális egyéb hírt elnyomott a szenzáció, hogy Kata bizony bekapta a legyet! Felesleges volt Péterünk aggodalma, és az előzetes termékenységi vizsgálat. Most már megnyugodva vehetjük tudomásul, hogy Hajdú Péter csodálatos genetikai állománya tovább lesz örökítve. Azóta nem is tudok másra gondolni csak az újabb sztárbébire. Találgatom vajon fiuk lesz-e vagy lányuk? Próbálgatom, vajon milyen keresztnév passzolna leginkább a Hajdúhoz? Számolgatom a heteket és alig várom, hogy megszülessen végre, ennek a két, számomra egyébként teljesen ismeretlen ember szerelmének a gyümölcse. Azt hiszem ilyen lehet az a kedves szerkesztők/újságírók által megálmodott érzelmi kötelék ami olvasó és sztár között létrejöhet. Ezek után ne csodálkozzanak a sztárok, ha az utcán régi ismerősként üdvözlik őket idegenek és érdeklődnek a család vagy a gyerek hogyléte felől. Szíves fogadtatás helyett azonban sokszor napszemüveg mögé bújva, felszegett állal próbálnak elnézni a tekintetüket kétségbeesve kereső átlagemberek feje felett. Na de miért? Hiszen erre vágytak, ezt akarták. Hogy ismertek legyenek.

Apropó, ismert. Az alakulóban lévő Hajdú dinasztia intim, családi pillanatainak olvasgatása közben azonban elkezdett kínozni egy gondolat. Tudjuk, hogy Hajdú Péter nem veti meg a szebbik nemet. Barátnői között tudhatjuk valamennyi tiszavirág életű, szárnypróbálgató sztárlányocskát, akiket semmi esetre sem a Péter útján kapható publicitás, és esetleges TV-és felkérések, sokkal inkább az őszinte szerelem hajtott Péter karjaiba. Tudjuk, hogy melyikkel mikor és miért szakított. Tudjuk, hogy hova utaztak nyaralni, ahol véletlenül mindig pont egy bulvárlap kamerája kapta őket lencsevégre. Tudjuk, hogy hol és hogyan él, betekinthettünk egy-egy pillanatra legénylakásába is. Igazából mindent tudunk Péterről. Lassan már úgy érezhetjük, hogy igen, Péter a mi fiunk.

Már csak egyetlen dolgot szeretnék megtudni, és ez az a gondolat ami hetek óta kínoz, amitől egyre kevésbé tudok szabadulni. Vajon ki az a Hajdú Péter? Mitől vagy miről híres ő? És főleg miért ő az ügyeletes sztár/sztáragglegény/sztárvőlegény? Azért mert van/volt/lesz egy felejthető műsora, a Névshowr, ami már minden rendes TV csatornát megjárt, de nézettség híjján, egyre jelentéktelenebb adókon kap helyet? A Névshowr c. műsor egyébként is a túlélés nagymestere. Nincs az a nézettségcsökkenés, ami meg tudná szüntetni. Már-már azt hinnénk, hogy a gagyi mulatósban nincs lejjebb, és akkor újra jön a Néwshowr. Megújult díszlettel, friss koncepcióval. Csak a minőség a régi. Olcsó, silány, szánalmas. A médiaiskolákban mint negatív példa, már bekerült a tanrendbe. Szerkesztőtanoncok generációi nőttek fel a szakmai hiányosságokat irígylésre méltó alapossággal, és minden elképzelhető bakira kiterjedően bemutató, felvett adásokon. Aki egyetlen egy adást is látott, annak számára nyilvánvaló, hogy Hajdú Péter sem műsort szerkeszteni, sem pedig vezetni nem tud. Mára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a tanulásnak, mint képességnek is igencsak híjján lehet, hiszen ennyi év alatt már a hülye is megtanulta volna, hogyan csináljon egy nézhető műsort.

Amire viszont mindig szánt időt, az a TV-és, Sajtós újságíró/szerkesztő kollégáktól a szívesség PR anyagok bekasírozása. Így építgetve magát lassan olyan sztárrá, aki már annyira ismert, hogy azt is elfelejtjük megkérdezni magunktól, hogy miért is érdekes számunkra egyáltalán? Miért olvassuk érdeklődve a róla szóló ezernyi cikket? Vajon Noname Pista ugyanígy érdekelne bennünket és hajlandóak lennék értékes szabad perceink mérhető részét a róla szóló tulajdonképpen teljesen átlagos és mindennapi hírek olvasására áldozni? Gondoltatok már arra, hogy miközben mi Hajdú Péter mindennapjaira pazaroljuk érdemtelenül az igencsak értékes szabadidőnket, mindeközben Péter ázsiója egyre csak nő? Minél többet akarunk megtudni élete legfontosabb eseményének részleteiről, minél többen vesszük le a polcról azokat a lapokat, amelyeknek a címlapján ez az egészségesen vigyorgó, jó húsban lévő magyar gyerek fotója látható, annál magasabb áron fognak majd elkelni az első bébifotók? Csak nekem támadt az a rosszindulatú gondolatom, hogy Péter, aki a média működését azért mégiscsak elég jól ismeri, pontosan tudja ezt?

  Aktív médiafogyasztóként egyre többet töröm a fejem, hogy mit is jelenthet pontosan az a szó, hogy „sztár”, de még többet tűnödöm azon, hogy tulajdonképpen mitől tekintünk mi „sztárnak” valakit? Elméletileg a sztár fogalma olyan ismert személyiséget takar, akit a többi, mondjuk hétköznapi ember tisztel és elismer, esetleg felnéz rá, mert valami olyat alkotott, amely értékkel bír, méghozzá maradandóval a társadalom számára, vagy annak értékrendje alapján.  És itt értelmezzük az „alkotás” és „érték” szavakat nyugodtan a legtágabb értelemben, hiszen nem csak művészeket nevezhetünk sztároknak vagy magyarul csillagoknak.

 Azonban valahogy mégis úgy érzem, hogy hazánk a „sztárcsinálásban” egész biztosan első lehet a világon, mert ha a sztár szócska említését vesszük alapul, akkor a 10 milliós lakosságra, amiből mondjuk kb. 4 millió a felnőttlakosság, minden második emberre juthat egy sztár. Ennyi sztár, amennyit én a TV-ben látok és a pletykalapokban olvasok, egész egyszerűen már csak matematikailag sem születhet egy ilyen kis országban mint a miénk. Nincs meg hozzá az alapsokaság. Egy tízmilliós országban statisztikailag mégis hányan képesek véghezvinni olyan teljesítményt, amely egyrészről nyílvánosságot kap, másrészről méltán kivívja a többség elismerését?

 Tegyetek egy próbát. Délután 5 órától hagyjátok bekapcsolva a TV-ét, a kettő közül valamelyik kereskedelmi TV csatornánkon. Húzzatok rovátkát egy papírra, vagy még jobb, igyatok meg egy korty whisky-t (emlékeztek, úgy mint  a Dallas-os péntek esti bulikon. Ahányszor isznak a Dallas-ban annyiszor iszunk mi is egy pohárral) amikor azt a szót halljátok, hogy „sztár” (bármilyen szóösszetétel, úgymint médiasztár, ennek v. annak a sorozatnak a sztárja…stb. beleszámít). Lefogadom, hogy olyan részegek utoljára az egyetemi bulikon voltatok, mint amilyenek egy Fókusz/Aktív/Reflektor csatornaváltós széria után lesztek.

 Ugyanis ma már csak sztárok tanácsai alapján diétázhatunk, a dietetikusok, táplálkozási szakértők menjenek a fenébe, nekik nem hiszünk. Na de az örökösen súlyfelesleggel küzdő  Baby Gabi (sajnos polgári nevét nem tudtam megjegyezni)  fogyókúrás tanácsai, annak ellenére, hogy az eredménytelenségük látványos, az már igen! Az alapján választunk lakóhelyet magunknak a modern lakótelekepeken bocsánat újépítésű lakóparkokban, hogy melyik sztár lesz a szomszédunk. Sőt, manapság már a nyár elejével a különböző szúnyogírtók hatékonyságát is sztárokon teszteljük, főműsoridőben nézve végig, hogy a nevesincs zenekar senki által sem ismert énekese hogyan egyensúlyoz a füstölővel és kedvencem, Karda Bea hogyan sikítozik a vastag krémréteg ellenére is bőszen támadó nőstényszúnyog láttán. De feltűnt, hogy a médiában nincs fodrász, csak sztárfodrász? És nincs ügyvéd csak sztárügyvéd? Feltűnt, hogy a „sztár” szó nálunk már rég nem csillagot jelent, hanem valami teljesen mást? Mondjuk szerintem minden olyan tulajdonképpen konstans munkanélküli átlagbélát is sztár-nak hívnak, akinek tisztességes szakmája, végzettsége híjján rendes munkahelye nincs, viszont már óvodás kora óta megbabonázva bámulta a mikrofont, és mivel szülei nem vették észre beteges exibicionizmusát, ezért nem is kezeltették. Ezért folyamatosan megjelenés-alamizsnáért könyörög a szerkesztőségekben, akik néha megszánják egy-egy olyan ahogy ők mondják: „színes egypercessel” vagy „nullás hírrel”, amire egy valódi sztár soha az életében nem vállalkozna. Például, hogy élő adásban szúnyogírtót teszteltessenek vele. Mi meg nézzük. Vagy hallgatjuk. Vagy olvassuk.

 Mi tekintjük őket sztárnak, vagy csak a média ragasztja rájuk ezt a cimkét? És ha a média valakit sztárnak kiáltott, akkor az az is marad? Mint a tolvaj? Élete végéig és még két nap? És mi tényleg szívesebben fogadunk el bármit, ha azt egy sztár ajánlja? Legyünk már egy picit a médiával szemben is kritikusak! Ha rajtuk múlik, akkor mindenkiből sztár lesz, viszont akkor ki fog dolgozni? Mert a sztárpostás az biztos jól nyilatkozik, de a levelet nem hozza ki az tutti. A sztárrendőrbe meg a társaiba meg ne is menjünk bele, mert túl messzire vinné ezt az egyszerűnek szánt kis eszmefuttatást.

A másik sztori kedves Beáról szintén nagyon tanúlságos.

Az úgy esett, hogy akkor még a jó öreg Som Lajos, akkor fiatal kis felesége volt. Lajosról tudjuk, hogy igyekezve több lábon állni, a zenélésen kívül mindig volt mondjuk úgy más bevételi forrása is.

Akkoriban éppen arannyal üzlettelt, elég nagy tételben. A rendőrség is nyomozott az ügyben és Lajos a gyanúsítottak között volt, akit kihallgattak a rendőrségen. Mivel azonban a nyomozást vezető rendőrurak is igen kedvelték Lajos művészetét, ezért engedékenynek mutatkoztak az ügyben, és mielőtt kivonultak volna a lakásához házkutatást tartani, megengedték Lajosnak, hogy egyet telefonáljon. Lajos az egyik rendőr jelenlétében fel is hívta otthon kisfeleségét, Karda Beát és nagyon lassan, jól hangsúlyozva a szavakat a következőket mondta (nem szó szerint idézve): - Figyelj jól rám! Hamarosan hazamegyek, néhány nagyon kedves barátom is át fog jönni vendégségbe. Kérlek, hogy addigra takarítsd ki a házat jó alaposan. Minden szegletébe nézz be, de különösen tedd rendbe és takarítsd ki a hálószobát, tudod, ott az ágy mellett a komódnál. Onnan minden szemetet vigyél ki. Szeretném ha a lakás tiszta lenne és ragyogna mire a vendégeink megérkeznek. Rendben?

Bea nagyon megörült a hírnek, hogy vendégeik lesznek, hiszen mindig szerette a társaságot. Hatalmas lendülettel állt neki a takarításnak, nehogy szó érje a ház elejét. Ahogy azt Lajos kérte, mire a rendőrökkel kiértek a házkutatást megtartani, addigra a lakás ragyogott a tisztaságtól. Bea nem kímélte magát és takaros feleséghez illően patyolat tisztára varázsolta a kéglit, különösen a hálószobát. A rendőrök pedig odasétálva a hálószobában lévő komódhoz, kinyitották annak ajtaját és megtalálták a fényesre suvickolt aranyat, amely teljes pompájában ott ragyogott, ahová Som Lajosunk rejtette.

Hát így esett Beánk második leghíresebb esete. Ezt a történetet ismerve már tényleg másként tekintek Beára. A mostani TV-és szereplései valóban egy érett, komoly, tiszteletre méltó nő benyomását keltik a 20-30 évvel ezelőtti önmagához képest.

Mindig azt tanították nekem, hogy tiszteljük az idősebbeket. Ők már megéltek egy-két dolgot, következésképpen sokkal tapasztaltabbak és idővel bölcsebbek lettek. Ezt én is így gondolom. Azonban számomra úgy tűnik, hogy a sztárok világában ez is másként van.

Napjainkban tanúi lehetünk, hogyan viselik a '70-es, 80'-as évek sztárjai azt a mindenkit előbb vagy utóbb, de biztosan elérő tényt, hogy bizony ők is megöregedtek. Ez főként a nőket érinti, és úgy 50 éves korukat elérve látszik, hogy nagyon nehéz mindezt megélniük.

De miért kell az ötödik X-et elérve megbolondulnia sokuknak? Ez együtt jár a hormonális változással? Mivel én is bármennyire meglepő de évről évre idősebb leszek és nem fiatalabb, újabban egyre inkább figyelemmel kísérem az 50. életévét elért sztárok viselkedését. Így figyeltem fel, sokunk által tisztelt nagyszerű előadóművészünkre, Karda Beára, aki rendre feltűnik valamennyi bulvár médium hasábjain, és a képernyőn is egyre többször láthatjuk viszont.

Karda Bea, aki azt hirdeti, hogy ő az örök fiatal, és ezt bizonyítandó, vastagodó derekát passzentos nadrágokba gyűri, megereszkedésnek indult kebleit pedig a méreténél minimum 3 számmal kisebb toppocskákba. Bea a mai napig nem mondott le, az ezelőtt már jó 15 éve is cikinek mondható agyon blansolt szőke hajról, mely az erős szőkítést már nem bírva inkább cirok seprűre kezd hasonlítani, amit aztán az aktív tupírozással tovább szálkásít. Ez még mind rendben is lenne, hiszen akinek 20 éve sem volt ízlése, azt ugyan mitől szállná meg az ihlet amikor már feltehetőleg a látása is romlik. De ugyan mondja meg már valaki miért kell arról bejátszásokat nézzünk, hogy Beácska hogyan ugrál és kalimpál régi kedvenc slágereire a nappalijában, és miért ömleng folyamatosan azon, hogy ő annyira fiatal, hogy ismét szerelmes akar lenni. Ez nem inkább egy utolsó segélykiálltásnak hangzik, arról, hogy rettenetesen magányos és kétségbeesett? Ezek a sztárok nem nézik vissza a saját szerepléseiket? Vagy nincsenek barátaik akik finoman felhívnák a figyelmüket, hogy ez nem méltó hozzájuk? Nem tudom.

Tehát visszakanyarodva a cikk címére Karda Beát biztosan nem tette bölcsebbé a kor. Ezirányú töprengéseimre azonban a hétvégén barátaim, egy nagyon kedves művészházaspár adott választ, elmesélve Bea két felülmúlhatatlan sztoriját. Az egyik, amikor a művésznő egy vidéki fellépéséről hazaúton, figyelve a sofőrt - aki megszegve a kreszt át-át vágott a záróvonalon és úgy előzött - megkérdezte, hogy nem fél-e átlépni a záróvonalat, nem lesz-e ebből a gond. A sofőr magabiztosan felelte, hogy gond nem lesz, hiszen mivel ő művészeket, híres embereket fuvaroz, akiknek fontos, hogy időben az adott helyre érjenek, ezért neki van ZÁRÓVONAL ÁTLÉPÉSI ENGEDÉLYE. Bea elkerekedett szemmel hallgatta, majd tovább faggatta az engedély beszerzésének részleteiről, melyre a sofőr készséggel válaszolgatott, hogy igen, ezt a kerületi rendőrkapitányságon lehet igényelni. És igen, kedves olvasó, jól gondolja. Bea másnap már ott is volt a rendőrkapitányságon és Záróvonal átlépési engedélyért folyamadott...

Tehát lehet, hogy az idő és a kor mégis bölcsebbé tesz bennünket, de hát nem mindegy, hogy honnan kell felküzdjük magunkat ugye... Kedves Bea, neked még van minimum 100 éved ezen úton. Úgy hogy ne aggódj a korod miatt. Bizonyos tekintetben tényleg sikerült fiatal maradjál.

A másik híres sztoriját később írom le.

Ezt az oldalt a kereskedelmi médiumok jeles orgániumainak több éves rendszeres olvasása után érzett teljes agyi zsibbadás és fájdalom íratja velem. A különböző pletykalapok megjelenésekor még érdeklődéssel forgattam a rövid, színes híreket tartalmazó lapokat, nézegettem a képeket és próbáltam segítségükkel elszakadni a mindennapok komor szürkeségétől. Csak később vettem észre, hogy ezen lapok hosszútávú célja azonban nem lehet csak a szórakoztatás. Azóta meggyőződésemmé vált, hogy kizárólag a lakosság lassú elhülyítését tűzhették ki célul, máskülönben nem történhetne meg, hogy mögöttes tartalom és valós mondanivaló nélküli, egyébként szürke átlagbélák mindennapjainak félresikerülten felturbózott ál-eseményeiről kelljen immáron több lab, heti összesen több száz oldalán értesüljünk.  A kereskedelmi tévécsatornák bekapcsolódása az elhülyülő mozgalomba pedig immáron országos méretűvé terjesztette ki a lassú leépülést, megszólítva ezzel az amúgy már olvasni sem tudok egyre vaskosodó rétegét.

Félreértés ne essék. Én nem vagyok az a huszas éveiben még teljesen fogalmatlan egyetemistából lett felnőtt észosztó, aki azért mert nemt tudta eldönteni, hogy mi is legyen belőle ha nagy lesz, viszont dolgozni már akkor sem szeretett, ezért a bölcsész kart választotta és mivel azóta sem ért semmihez ezért viszont úgy érzi, hogy joga van véleményt formálni és észt osztani mindenről. Tehát nem vagyok fanyalgó értelmiségi, aki visszasírja a királyi TV egyeduralmát és a szeriőz napilapok újrafeltámadásában hisz, mert arról is van néhány flash-em amit majd idővel megosztok veletek.

Nem. Én ugyan a munkám miatt a médiát kívülről-belülről nagyon is jól ismerő, de magánéletében átlag olvasó vagyok, aki néz Tv-ét és nem tagadja, akinek ha kezébe kerül a Blikk a Story vagy a Best, akkor átlapozza, de a felgyülemlet épületes baromságok és műhírek és népbutítás már annyira feszíti az agyam, hogy ki kell írjam magamból mielőtt felrobbanok.

Ha zavar, akkor miért olvasod? Merül fel a kérdés. Na pont ez az amit el akarok mondani. Tehát az úgy esett, hogy először unalomból, majd munkaköri kötelességből olvastam ezeket a lapokat. Mára viszont kifejlődött bennem, hogy direkt kínzom magam azzal, hogy megkapva ezeketa lapokat átlapozom és elkezdtem a megírt cikkeket tanulmányozni, elemezni, mögé nézni, hogy a halovány sztárocska miért rebeghette el azt a magát védő félmondatot, amit aztán az újságíró jól kiforgatva, pont az ellenkezőjéről győzi meg az olvasót. Kinek milyen új albuma, könyve, vagy egyéb próbálkozása jelent meg, hogy megszülethessen egy olyan hír, hogy: "épp az új albumunk bemutatására indultunk egy vidéki fellépésre autóval, amikor defektet kapva elakadtunk és a kietlen országúton egy kedves rajongónk mentett meg, mert neki volt emelője. ORSZÁGÚTI VESZEDELEM. MIÉRT STOPPOLT AZ XY SZTÁRJA?"

A blogomnak is ezért lett a címe a médiadilettánsok. Ugyanis arra kívánok rávilágítani mindezzel, hogy kicsiny országunkban nincsenek igazi sztárok. Ha ezt a szót látom leírva, hogy ennek vagy annak a sztárja, már dagad is az ér a halántékomon. Magyarországon többségében csak MÉDIADILETTÁNSOK vannak. Olvasd a blogot és rájössz majd Te is. Most megyek átlapozok pár újságot, aztán úgy is beleakadok egy Aktívba vagy egy RTL-es csak csajokba és ha már megint feltör belőlem a röhögés vagy esetleg sírni támad kedvem, megírom.